Gondololatok a gondolatokról 

egy kritika margójára (Sinonimo gondolatai a történelmi besorolásról)




A történelmi kategorizálással kapcsolatban mi magunk is bajban vagyunk, hogy hova is sorolnánk saját képregényünket. A sztori megírása előtt tényleg sokat morfondíroztunk, mennyire szabad megváltoztatnunk a történelmet, akarjunk-e jobbat kitalálni, mint ami valóban megtörtént. De ahogy egyre mélyebbre ástuk magunkat a forrásokba, egyre jobban összezavarodtunk. Azok a krónikák, melyek alapján mi is tanultuk a történelmet, számos helyen eltérnek a korszak más országaiban leírtaktól. Persze mi is tudjuk, hogy aki uralja a jelent, az uralja a múltat is, és igen gyakran írták át az eseményeket a későbbi korok elvárásainak megfelelően. Ezért aztán a Királyok és keresztekben az „akár így is lehetett” koncepciót követtük. Mivel jómagam nem vagyok történész, így könnyű dolgom volt: nem kötöttek azok az ismeretek, amik minden igazán hozzáértőt. Ez a helyzet egy kicsit olyan, mint a Dan Brown könyvek esetében: minden félművelt, vagy legalábbis nem igazi szakértő számára logikusnak tűnik a sztori (pl. a Szent Grál- Jézus vérvonala koncepció A Da Vinci-kódban), csak valószínűleg az a néhány száz igazi szakavatott történész fogta a fejét. És néhányan tudjuk az alaptételt: Saját szakterületeden, saját munkád vitáján mindenkinek igaza van (ezt az örök igazságot Dévényi Tibornak, -nem a pöttyös labdásnak- köszönhetjük). Szóval a vakok bátorságával fogtunk neki mi is a történelem rekonstruálásának. És mivel közel negyed évszázada foglalkozom azzal, hogy egymásnak ellentmondó, töredékes, sokszor direkt elferdített információkból próbálok logikusnak tűnő képeket összerakni (v.ö. vállalat-elemzés), vettem a bátorságot és kitöltöttem a réseket.


 Először is vegyük a szereplők korának kérdését. Annyit biztosan tudunk, hogy a középkorban az átlagéletkor lényegesen rövidebb volt, a fiúk korábban érték el azt a kort, amikor már felnőttként kellett viselkedniük. A spártai fiúk 12 éves korukban már 5 éve harci kiképzést kaptak, ebben az évben estek át az első komoly vizsgájukon a híres Artemisz-Orthüa szentély előtt. Nagy Sándor 16 évesen maga vezette apja seregeit a bizánci hadjáratban, Scipio (a későbbi Africanus) 15 évesen római légióknak parancsolt, III. Wladislav lengyel király még alig érte el ezt a kort, de már csapatokat vezetett a magyarok ellen. Sőt, I. Ismail 13 évesen olyan sikeres hadvezérnek bizonyult, hogy megszerezte az iráni sah címet is. Ezzel együtt  Henrik, akit már apja 1028-ban, 11 évesen német királlyá koronáztatott, -az akkori divatnak megfelelően-,  történetünk idején nem lehetett tapasztalt hadvezér. Édesapja nem is „hagyta magára” csapatai vezéreként,  hiszen hűséges emberei, elsősorban Pilgrim kölni érsek, valamint jónéhány őrgróf, akik éppen akkor Konrádot támogatták, ott voltak mellette. Amint a feljegyzések tanúsítják, a karintiai és más, a magyarokkal szomszédos vidékek markgraf-jai is részt vettek a hadjáratban.  Az őrgrófok „lázadása” a bécsi csata részben éppen ezt a konfliktust próbálja a maga korlátos módján érzékeltetni. Annyit azonban be kell vallanom, hogy a „dicsőséges” bécsi győzelemnek viszont nem találtam megbízhatónak tűnő nyomait. A békekötéssel már más e helyzet: a Niederalteich monostor krónikái, Wipo feljegyzései, az Annales Laubienses - Annalista Saxo mind megemlékeznek róla, hogy Henrik és a magyar király között valamiféle béke került megkötésre. Ez azért is fontos, mert több forrás szerint Konrád csak vonakodva „ratifikálta” el a Henrik által elfogadott feltételeket, de végül mégis szentesítette azt. A történet megértéséhez ismerni kell egy fontos eseménysort: Adalbero of Eppenstein,  Karintia hercegének sorsát, aki többször fellázadt Konrád ellen. 1030-ban Adalbero éppen jó viszonyt ápolt a magyar királlyal, és ezt Konrád nem nézte jó szemmel. A herceg a feljegyzések szerint részt vett a magyar hadjáratban, és Konrádban kialakulhatott az a kép, ami nem biztos, hogy minden alapot nélkülözött, hogy Henrik Adalbero hatására kötött békét a magyarokkal. Pár év múlva ezen vádak alapján Konrád ítélőszék elé is állíttatta a karintiai herceget. (forrás : Conrad II, 990-1039: Emperor of Three Kingdoms, szerző: Herwig Wolfram). Egyébként mi magyarok hajlamosak vagyunk egy kicsit túlértékelni az elért békefeltételeket. Amit az 1031-ben állítólagosan aláírt szerződés rögzített, az a Fischa és a Lajta közötti terület tulajdonjoga: a két folyó vagy a Fischa esetében patak között csupán egy 3-6 km-es sáv volt, ennek átengedése inkább jelképes, mint stratégiai áldozat a németek részéről. Ráadásul tudjuk, hogy Konrád élete folyamán szinte állandóan háborúzott, a burgundiai lázadások valamint a lengyel hadszintér sokkal fontosabb volt számára, mint a nehezen megszerezhető, ráadásul Speyertől, a császár hazájától távol fekvő magyar területek megszerzése.  

Na de térjünk vissza a győri csatára, illetve  a magyar herceg történetére. Érdekes módon a források úgy kezelik, mintha a seregeket I. István királyunk vezette volna. Ezt én a magam részéről kevéssé tartom logikusnak: István ekkor már valószínűleg túl van 60-on, ami a középkorban igencsak élemedett kornak számít. Több forrás tudni véli, hogy betegség kínozza, „lábát az Esztergom környéki hőforrásokban kúrálja”. Egy több hónapos háborúskodás valószínűleg igen megterhelő lett volna az éltes királynak. Ráadásul ne felejtsük el, hogy a németek behatolásával párhuzamosan folyt egy másik, legalább annyira fontos invázió is a Magyar Királyság ellen. Északról, a cseh herceg, Bretislaus sokkal veszélyesebb lehetett Esztergomra, a királyság központjára nézve, mint a nyugat felől, a Duna melletti mocsarakon csak nagy nehézségek árán átvergődni tudó német seregek. Logikusnak tűnik, hogy István maga inkább azt a sereget vezethette, amelyik közelebbről, könnyebb úton érkezik, míg a németeket, akik nem is túl nagy sereggel, mondhatni „fél-szívvel” indultak az ország elfoglalására, helyetteseire, elsősorban a fiatal, de már tapasztalt trónörökösre bízta.   

Utoljára pedig a keresztekről... Itt a megfogalmazott kritika teljesen jogos: tényleg kevés szó esik a kereszténységről, az egyházi emberekről. Ennek nagyon földhözragadt oka van: a teljes történetnek még egyelőre csak az első részét tartja kezében az olvasó, - legnagyobb sajnálatomra, akárhogy is ostoroztam a rajzolót, Levit, az Istennek sem tudott több rajzot elkészíteni- az érdekesebb papi személyek csak a későbbiekben kerülnek be az eseményekbe. De ígérem, lesz öregedő, rosszmodorú apát, a háttérből az eseményeket figyelő, irányító szürke eminenciás, és még egy csomóan, akik egy poszt-neoromantikus kaland-képregényből nem hiányozhatnak..
  

A keresztény vallás-modernitás kérdéskörben még egy megjegyzésem lenne: nehéz erről a kérdéskörről állást foglalni úgy, hogy az ember ne haragítsa magára a keresztény érzületű embereket valamint magát a katolikus egyházat (nem kockáztatnék személy szerint egy kiátkozást vagy esetleg kellemetlen kérdéseket a Nagy Elszámoltatásnál, Szent Péter színe előtt). Ezzel együtt a magyar ősi valláson alapuló pogányságnak megvan a maga érdekessége, sőt mondhatni kultusza is. (csak zárójelben jegyzem meg, hogy dolgozunk a rovásírásos változat megjelentetésén is, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a kiadvány balról jobbra vagy jobbról balra legyen olvasható). Ráadásul, ha realistán nézzük a dolgukat, 1030-ban a magyar ” kereszténység” még csak 30-40 éves. Abban a korszakban, amikor emberek életeket éltek le anélkül, hogy idegent láttak volna, elterjedtségről beszélni erős túlzás. Persze a király közelében kötelező lehetett az új vallást gyakorolni, na meg ott voltak a királynővel, Bajor Gizellával érkező németek, az Orseolok olaszai, meg még ki tudja, hányféle nyugatról érkezet „gyütt-ment” nép képviselői, akik mind az új hitet vallották. Biztosan akkor is voltak, akik követték a „menő” nyugati divatot, vagy csak jóba akartak lenni a királynővel. Maga István király is szinte felnőttként, apja nyomására keresztelkedett meg, tehát őróla sem lehetett elmondani, hogy a kereszténységben nevelkedett. Ezzel együtt a kereszténység felvételét, mint egyetlen reálpolitikai lehetőséget kell értékelnünk. A nyugati civilizáció története azt mutatta, hogy előbb-utóbb mindenkinek be kell állnia a sorba. A Római Birodalommal hadakozó pogány germán törzsek vezetői igencsak elcsodálkoztak volna leszármazottaikon, akik az Úr nevében, magukat a nagy Római Birodalom örököseinek kikiáltva, terjesztik az Egyisten hitet szerte Európában. De akárcsak a vikingek, a lengyelek, csehek, morvák mind-mind áttértek a keresztény hitre. Azt a magyar uralkodók, Géza és István helyesen ismerték fel, hogy a keresztény egyházon belül is a nyugati irányvonalhoz kell inkább csatlakozni, egyrészt mert tőlünk nyugatra ( ahol a magyar térképészek szerint nem oroszlánok, hanem nehéz és éles acélkardok, a nyílnak ellenálló pajzsok és páncélok laknak) ez terjedt el, másrészt a Bizánci Birodalom túlságosan közel volt, és a X-XI.század elején túlságosan erősnek tűnt. A függetlenségét megőrző Magyar Királyságnak jól jött egy nyugati szövetséges, és III. Ottó és II. Henrik Német-római császárok személyében megfelelő partnert is sikerült találni. De ezzel együtt a kereszténység véleményem szerint az 1030-as években még csak a magyarság, és a vele szövetségben élő letelepedett egyéb keleti törzsek vallásának még csak kihívója, de nem győztese volt. Már maga a nyelvi nehézségek is akadályozták a hit elterjedését, és még évtizedeknek kellett eltelnie, amire az új vallás ténylegesen uralkodóvá vált nemcsak a felszínen, de az itt élők lelkében is.

Sinonimo

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések