Gondololatok a gondolatokról
egy kritika margójára (Sinonimo gondolatai a történelmi besorolásról)
A történelmi
kategorizálással kapcsolatban mi magunk is bajban vagyunk, hogy hova is
sorolnánk saját képregényünket. A sztori megírása előtt tényleg sokat
morfondíroztunk, mennyire szabad megváltoztatnunk
a történelmet, akarjunk-e jobbat kitalálni, mint ami valóban
megtörtént. De ahogy egyre mélyebbre ástuk magunkat a forrásokba, egyre
jobban összezavarodtunk. Azok a krónikák, melyek alapján mi is tanultuk a
történelmet, számos helyen eltérnek a korszak más
országaiban leírtaktól. Persze mi is tudjuk, hogy aki uralja a jelent,
az uralja a múltat is, és igen gyakran írták át az eseményeket a későbbi
korok elvárásainak megfelelően. Ezért aztán a Királyok és keresztekben
az „akár így is lehetett” koncepciót követtük.
Mivel jómagam nem vagyok történész, így könnyű dolgom volt: nem
kötöttek azok az ismeretek, amik minden igazán hozzáértőt. Ez a helyzet
egy kicsit olyan, mint a Dan Brown könyvek esetében: minden félművelt,
vagy legalábbis nem igazi szakértő számára logikusnak
tűnik a sztori (pl. a Szent Grál- Jézus vérvonala koncepció A Da
Vinci-kódban), csak valószínűleg az a néhány száz igazi szakavatott
történész fogta a fejét. És néhányan tudjuk az alaptételt: Saját
szakterületeden, saját munkád vitáján mindenkinek igaza van
(ezt az örök igazságot Dévényi Tibornak, -nem a pöttyös labdásnak-
köszönhetjük). Szóval a vakok bátorságával fogtunk neki mi is a
történelem rekonstruálásának. És mivel közel negyed évszázada
foglalkozom azzal, hogy egymásnak ellentmondó, töredékes, sokszor
direkt elferdített információkból próbálok logikusnak tűnő képeket
összerakni (v.ö. vállalat-elemzés), vettem a bátorságot és kitöltöttem a
réseket.
Először is vegyük a
szereplők korának kérdését. Annyit biztosan tudunk, hogy a középkorban
az átlagéletkor lényegesen rövidebb volt, a fiúk korábban érték el azt a
kort, amikor már felnőttként kellett viselkedniük.
A spártai fiúk 12 éves korukban már 5 éve harci kiképzést kaptak, ebben
az évben estek át az első komoly vizsgájukon a híres Artemisz-Orthüa
szentély előtt. Nagy Sándor 16 évesen maga vezette apja seregeit a
bizánci hadjáratban, Scipio (a későbbi Africanus)
15 évesen római légióknak parancsolt, III. Wladislav lengyel király még
alig érte el ezt a kort, de már csapatokat vezetett a magyarok ellen.
Sőt, I. Ismail 13 évesen olyan sikeres hadvezérnek bizonyult, hogy
megszerezte az iráni sah címet is. Ezzel együtt
Henrik, akit már apja 1028-ban, 11 évesen német királlyá
koronáztatott, -az akkori divatnak megfelelően-, történetünk idején nem
lehetett tapasztalt hadvezér. Édesapja nem is „hagyta magára” csapatai
vezéreként, hiszen hűséges emberei, elsősorban Pilgrim
kölni érsek, valamint jónéhány őrgróf, akik éppen akkor Konrádot
támogatták, ott voltak mellette. Amint a feljegyzések tanúsítják, a
karintiai és más, a magyarokkal szomszédos vidékek markgraf-jai is részt
vettek a hadjáratban. Az őrgrófok „lázadása” a bécsi
csata részben éppen ezt a konfliktust próbálja a maga korlátos módján
érzékeltetni. Annyit azonban be kell vallanom, hogy a „dicsőséges” bécsi
győzelemnek viszont nem találtam megbízhatónak tűnő nyomait. A
békekötéssel már más e helyzet: a Niederalteich monostor
krónikái, Wipo feljegyzései, az Annales Laubienses - Annalista Saxo
mind megemlékeznek róla, hogy Henrik és a magyar király között
valamiféle béke került megkötésre. Ez azért is fontos, mert több forrás
szerint Konrád csak vonakodva „ratifikálta” el a Henrik
által elfogadott feltételeket, de végül mégis szentesítette azt. A
történet megértéséhez ismerni kell egy fontos eseménysort: Adalbero of
Eppenstein, Karintia hercegének sorsát, aki többször fellázadt Konrád
ellen. 1030-ban Adalbero éppen jó viszonyt ápolt
a magyar királlyal, és ezt Konrád nem nézte jó szemmel. A herceg a
feljegyzések szerint részt vett a magyar hadjáratban, és Konrádban
kialakulhatott az a kép, ami nem biztos, hogy minden alapot nélkülözött,
hogy Henrik Adalbero hatására kötött békét a magyarokkal.
Pár év múlva ezen vádak alapján Konrád ítélőszék elé is állíttatta a
karintiai herceget. (forrás : Conrad II, 990-1039: Emperor of Three
Kingdoms, szerző: Herwig Wolfram). Egyébként mi magyarok hajlamosak
vagyunk egy kicsit túlértékelni az elért békefeltételeket.
Amit az 1031-ben állítólagosan aláírt szerződés rögzített, az a Fischa
és a Lajta közötti terület tulajdonjoga: a két folyó vagy a Fischa
esetében patak között csupán egy 3-6 km-es sáv volt, ennek átengedése
inkább jelképes, mint stratégiai áldozat a németek
részéről. Ráadásul tudjuk, hogy Konrád élete folyamán szinte állandóan
háborúzott, a burgundiai lázadások valamint a lengyel hadszintér sokkal
fontosabb volt számára, mint a nehezen megszerezhető, ráadásul
Speyertől, a császár hazájától távol fekvő magyar
területek megszerzése.
Na de térjünk vissza
a győri csatára, illetve a magyar herceg történetére. Érdekes módon a
források úgy kezelik, mintha a seregeket I. István királyunk vezette
volna. Ezt én a magam részéről kevéssé tartom
logikusnak: István ekkor már valószínűleg túl van 60-on, ami a
középkorban igencsak élemedett kornak számít. Több forrás tudni véli,
hogy betegség kínozza, „lábát az Esztergom környéki hőforrásokban
kúrálja”. Egy több hónapos háborúskodás valószínűleg igen
megterhelő lett volna az éltes királynak. Ráadásul ne felejtsük el,
hogy a németek behatolásával párhuzamosan folyt egy másik, legalább
annyira fontos invázió is a Magyar Királyság ellen. Északról, a cseh
herceg, Bretislaus sokkal veszélyesebb lehetett Esztergomra,
a királyság központjára nézve, mint a nyugat felől, a Duna melletti
mocsarakon csak nagy nehézségek árán átvergődni tudó német seregek.
Logikusnak tűnik, hogy István maga inkább azt a sereget vezethette,
amelyik közelebbről, könnyebb úton érkezik, míg a németeket,
akik nem is túl nagy sereggel, mondhatni „fél-szívvel” indultak az
ország elfoglalására, helyetteseire, elsősorban a fiatal, de már
tapasztalt trónörökösre bízta.
Utoljára pedig a
keresztekről... Itt a megfogalmazott kritika teljesen jogos: tényleg
kevés szó esik a kereszténységről, az egyházi emberekről. Ennek nagyon
földhözragadt oka van: a teljes történetnek még
egyelőre csak az első részét tartja kezében az olvasó, - legnagyobb
sajnálatomra, akárhogy is ostoroztam a rajzolót, Levit, az Istennek sem
tudott több rajzot elkészíteni- az érdekesebb papi személyek csak a
későbbiekben kerülnek be az eseményekbe. De ígérem,
lesz öregedő, rosszmodorú apát, a háttérből az eseményeket figyelő,
irányító szürke eminenciás, és még egy csomóan, akik egy
poszt-neoromantikus kaland-képregényből nem hiányozhatnak..
A keresztény
vallás-modernitás kérdéskörben még egy megjegyzésem lenne: nehéz erről a
kérdéskörről állást foglalni úgy, hogy az ember ne haragítsa magára a
keresztény érzületű embereket valamint magát a katolikus
egyházat (nem kockáztatnék személy szerint egy kiátkozást vagy esetleg
kellemetlen kérdéseket a Nagy Elszámoltatásnál, Szent Péter színe
előtt). Ezzel együtt a magyar ősi valláson alapuló pogányságnak megvan a
maga érdekessége, sőt mondhatni kultusza is. (csak
zárójelben jegyzem meg, hogy dolgozunk a rovásírásos változat
megjelentetésén is, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a kiadvány
balról jobbra vagy jobbról balra legyen olvasható). Ráadásul, ha
realistán nézzük a dolgukat, 1030-ban a magyar ” kereszténység”
még csak 30-40 éves. Abban a korszakban, amikor emberek életeket éltek
le anélkül, hogy idegent láttak volna, elterjedtségről beszélni erős
túlzás. Persze a király közelében kötelező lehetett az új vallást
gyakorolni, na meg ott voltak a királynővel, Bajor
Gizellával érkező németek, az Orseolok olaszai, meg még ki tudja,
hányféle nyugatról érkezet „gyütt-ment” nép képviselői, akik mind az új
hitet vallották. Biztosan akkor is voltak, akik követték a „menő”
nyugati divatot, vagy csak jóba akartak lenni a királynővel.
Maga István király is szinte felnőttként, apja nyomására
keresztelkedett meg, tehát őróla sem lehetett elmondani, hogy a
kereszténységben nevelkedett. Ezzel együtt a kereszténység felvételét,
mint egyetlen reálpolitikai lehetőséget kell értékelnünk. A nyugati
civilizáció története azt mutatta, hogy előbb-utóbb mindenkinek be kell
állnia a sorba. A Római Birodalommal hadakozó pogány germán törzsek
vezetői igencsak elcsodálkoztak volna leszármazottaikon, akik az Úr
nevében, magukat a nagy Római Birodalom örököseinek
kikiáltva, terjesztik az Egyisten hitet szerte Európában. De akárcsak a
vikingek, a lengyelek, csehek, morvák mind-mind áttértek a keresztény
hitre. Azt a magyar uralkodók, Géza és István helyesen ismerték fel,
hogy a keresztény egyházon belül is a nyugati
irányvonalhoz kell inkább csatlakozni, egyrészt mert tőlünk nyugatra (
ahol a magyar térképészek szerint nem oroszlánok, hanem nehéz és éles
acélkardok, a nyílnak ellenálló pajzsok és páncélok laknak) ez terjedt
el, másrészt a Bizánci Birodalom túlságosan
közel volt, és a X-XI.század elején túlságosan erősnek tűnt. A
függetlenségét megőrző Magyar Királyságnak jól jött egy nyugati
szövetséges, és III. Ottó és II. Henrik Német-római császárok
személyében megfelelő partnert is sikerült találni. De ezzel együtt
a kereszténység véleményem szerint az 1030-as években még csak a
magyarság, és a vele szövetségben élő letelepedett egyéb keleti törzsek
vallásának még csak kihívója, de nem győztese volt. Már maga a nyelvi
nehézségek is akadályozták a hit elterjedését, és
még évtizedeknek kellett eltelnie, amire az új vallás ténylegesen
uralkodóvá vált nemcsak a felszínen, de az itt élők lelkében is.
Sinonimo
Megjegyzések
Megjegyzés küldése