This is Sparta' - Frank Miller



This is Sparta! – mondta a király és egy határozott mozdulattal lerúgta a perzsa követet a verembe. Nekem valahogy mindig ez jut eszembe Frank Miller nevének említésekor. Na meg a fedora kalapok, amitől úgy néz ki, mint egy Freddy Krügerbe oltott Eric Clapton.



Meg kell valljam, magam részéről a Daredevil és Batman szériákat nem igazán kedvelem, nekem túl amerikaiak. De a Sin City, az már más.. Állítólag ezt akkor rajzolta, amikor Los Angeles-ben
élt. Nem irigylem a szomszédaiért.

És aztán jött: (na nem a Tenkes kapitánya, bár a témaválasztás hasonló) a 300. Valahogy a 90-es évek végén már mindenki egy kicsit fáradt volt a sok modern, futurisztikus szuper-hőstől. Igaz, hogy lecsengett a .. jaj, Istenem, elfogyott a benzin,  mi lesz velünk!..- korszak, Mad Max is kifáradt, de megmaradt a közösségi pszichózis a jövő erőszakos városi dzsungelétől. Aztán valahogy kimerültek az amerikai szuperemberek, már mindenki leszámolt minden múltbeli és jövőbeli ellenségével. És ahogy lenni szokott, beütött valami más. Frank Miller először még felült a lecsengő hullámra a Sin City-vel, bár már ekkor is látszott a vonzódása a „weird” esemény-meséléshez, majd kihozta a 300-at. 



Ha nincs Hollywood, akkor a spártai hősök történetének újra-feldolgozását csak a képregény szubkultúra néhány vájtfülű (ebben az esetben inkább vájtszemű) rajongója ismerné és istenítené. De jött az addig szinte ismeretlen Zack Snyder, aki a közepesen sikeres horror (Holtak hajnala) után valami ütőssel akart bejutni a Nagyok (itt a Warner stúdió döntéshozóira kell gondolni) elé. Fogta Frank Miller képregényét, beszkenneltette, kiszedte belőle a feliratokat, megtolta néhány digitális effekttel és megmutatta a nagykutyáknak. Azok meg szinte azonnal megvették a sztorit. Ebben azért közrejátszott, hogy a Sin City 40 millió USD költségvetésből 74 millió bevételt hozott a Dimension Films-nek, aki piacra dobta. A Weinstein Company-leányvállalat sikere a Sin City-vel és Frank Miller-rel felkeltette a Nagyok érdeklődését. 



Így amikor az újabb képregény-adaptációval megjelent előttük Mr. Snyder, nem sokat gondolkodtak. Ráadásul eddigre kezdett beérni a Gyűrűk ura sikere: mindenki elkezdett ember-ember -vagy estleg ork- elleni grandiózus csatajelenetekben gondolkodni. De a fantasy ki volt pipálva, a középkor (Mennyei Királyság  és az ókor (Trója) csúfosan megbukott, illetve nem hozta vissza az irdatlan költségeket, amikbe ezek a szuperprodukciók kerültek. Pedig volt ott minden: bánatos szemű, az öldökléstől megcsömörlött Brad Pitt, alacsony sorból hős lovaggá váló Orlando Legolas Bloom és még sokan mások. Kevin Tsujihara, a Warner nem sokkal előbb kinevezett CEO-jának valószínűleg megsúghatta valaki, hogy Michael Mann és George Clooney őrületes költségvetéssel (200 millió USD) tervezi véghez vinni a csodát: a bukott történelmi filmek után leforgatni a Gates of Fire-t. Nem ismerős valahonnan ez a név? És ha lefordítjuk ógörögre: Thermopylae? Na, dereng már? 300 spártai megállítja a szorosban a perzsa hadsereget…. Mr. Tsujihara azonban nem volt az a kockáztatós fajta, nemhiába lett az első ázsiai ősökkel rendelkező stúdióvezető Hollywoodban. A Warner nem akart 200 milkát beletolni egy nagyköltségvetésű, de bizonytalan sikerű vállalkozásba drága rendezővel, kissé elkapatott sztárokkal, sok-sok külső forgatási nappal. Brrrrr…. Az ilyen szavaktól minden valamirevaló stúdióvezető hidegrázást kap. Az urak Los Angeles-től 20 kilóméterre, Burbank-ben úgy döntöttek, inkább játszanak kicsiben: elfogadták Zack Snyder ötletét és megállapodtak a 300-ról. Bele is fértek 65 millióba, persze zöldhasúból, és hoztak vagy 210-et. Dettó millió, dettó dollár. De mi volt a titka Zack-éknek? Biztosan nem Gerald Butler színészi teljesítménye.. Inkább az alap, az alfa és omega: Frank Miller képregényének képi világa. Snyder nagyon jól döntött, hogy nem akarta megvalósítani önmagát, hanem hagyta, hogy a kalapos ember mesélje el a történetet. Állítólag annyit kért csak, hogy helyenként legyen a történet még ”weird-ebb”. Valószínűleg nem kellett kétszer mondani az erre amúgy is hajlamos Frank Millernek. És így ketten (na meg persze néhány száz teljesen felesleges ember, akik csak arra jók, hogy amíg a nevük megy a stáblista végén, a moziszemélyzet eltakaríthassa a mocskot a sorok közül) létrehozták minden idők legjobb Spárta-filmjét.



Egyes kicsinyeskedő alakok és kákán is csomót kereső zugkritikusok a szemükre vetették, hogy a történelmi hűség igencsak megsínylette Hollywood kezét. De a fent említett urak vastag bankókötegekkel a zsebükben türelmesen elmagyarázták (mert ott így illik), hogy ők igazából direkte fittyet hánytak az amúgy is unalmas történelmi tényekre. Vegyünk csak egy példát: hogy nézett volna ki a csatatér, ha a kigyúrt spártai férfiak mindegyike talpig vértben sorakozott volna? Akkor az a négy hét, amit a színészek egy katonai edzőközpontban töltöttek azzal a céllal, hogy végül úgy nézzenek ki, mint Rambó, teljesen felesleges lett volna. Vagy hogyan különböztetnénk meg a főszereplőt az egyszerű statisztától, ha mindenkinek a fején egyforma, az egész arcot betakaró sisak van, ami egyébként katonai szempontból igen hasznosnak tud bizonyulni. És jött a fanyalgás a gondosan nyírt szőrzetekről, a látható kontaktlencsékről és melltartókról, a sisakok hiányzó díszéről, satöbbi, satöbbi. 





De a közönség imádta, a Snyder-Miller páros a mennybe ment, egy időre, legalábbis. A 300 sikerét azonban nem tudták megközelíteni: Snyder megcsinálta a 300 második részét A birodalom hajnala címmel (miért nem lett inkább 600 például), és óriásit zakózott. Akárcsak a Sin City második része.  Miért működött csak egyszer a titkos recept? Ki tudja. A showbusiness már csak ilyen. De azért egy tanulság van az egészből: nem kell a történeti hűséghez görcsösen ragaszkodni, hanem mesélni kell. Valami újat, szépet. És itt a szép alatt nem a Walt Disney cuki mellékszereplőit értjük, akik állandóan dalra fakadnak. 



A szép ebben az esetben rémes, meghökkentő, időnként beteges, de egyedi. Bárki, aki filmet készít, vagy képregényt rajzol, tegye fel magának a kérdést: ..itt fekszik előttem a papír és a ceruza, vajon megcselekedtem, amit megkövetelt a múzsa?





 Benjack Javier

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések